Monológ

Megejtünk egy talit, talán kettő is összejön
Nem távolodunk el soha, hisz egy érzés összeköt
Ez mindenek fölött, látom benned is megkötött
De később elszökött, így ez bent felkötött
Nézd a szerencsétlen, úszkál a magány tengerében
Mint egy elhagyott rózsaszál, végig a végtelen réten
Én is éltem valaha de már közel sem értem
Hogy régen mi volt, és mi van velünk éppen
Egy végét nem találó történet, amit most mesélek
Remélem rémlik, hogy a főszereplők érző lények
Csak vérző fények, egy egyirányú utca végén
Ahogy pislognak, egy lélek élete lelte végét
Az ablakból sír, mint ahogy lecsorog a pára
Lesír az arcáról a magány, ő is várna egy szerető párra
De nem találja, én leszek a gyermek ki a mesét hallgatja
És ha én leszek a mese, te a dal ki elaltatja